Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A divat és a ruhák története

2009.06.25

FORGOLÓDÁS A DIVAT KÖRÜL

[ TARTALOM ]

 

Milyen volt az első divatlap?

Amíg nem alakult ki nemzetközi divat, nem volt szükség divatlapra sem. Az európai divat Franciaországban született meg, s kezdetben nem képes újságok, hanem divatbábok terjesztették. A hölgyek Párizsból várták a tetőtől talpig felöltöztetett babákat, a "nagy Pandorát", társasági toalettben, s a "kis Pandorát", házi ruhában.

Az első lap, amely divatkérdésekkel foglalkozott, a Mercure galant volt: 1672-től értesítette olvasóközönségét a versailles-i udvar ünnepélyeiről, s részletesen leírta a divatos öltözeteket. Egy hibája volt csak, az azonban éppen elég nagy: nem közölt képeket. 1779-ben jelent meg Párizsban az első olyan kiadvány Galerié des Modes néven, amely rendszeresen közölt művészi divatmetszeteket. A sikeres vállalkozás hamarosan Angliában és Németországban is utánzókra talált. A Weimarban kiadott Journal des Luxus und der Moden a divatképek mellett szépirodalmi és ismeretterjesztő cikkeket, színházi beszámolókat is közölt. A szabásminták azonban még ebből a lapból is hiányoztak.

Az első magyar divatlap, a Regélő, 1833-ban indult. Szerkesztője Mátray Gábor, a ruharajzokat külföldi lapokból vette át. Egyébként a hangsúly itt még a szépirodalmon volt. De így is sikert aratott a Regélő, mert 700 előfizetője közül 200 nő volt.

Az első magyar divatszaklap, amelyik elsősorban ruhaügyekkel foglalkozott, a Pesti Hölgy Divatlap volt.

Szerkesztője férfi volt, Király János honvéd százados. 1848-ban Perczel Mór hadseregében küzdött a szabadságért. 1849-után bujdosnia kellett, majd nyelvtanítással és divatújság szerkesztésével foglalkozott. A Pesti Hölgy Divatlap már "szaklap", ad ugyan színes ruharajzokat, de nem szakít teljesen az irodalommal... Ízelítőül két kis viselet a lapból:

"Ruha sima, magas derékkal, világosszürke Fil de Chevre kelméből, díszítése rézsút metszett, s keskeny fekete bársonyszalaggal körülvarrott violaszínű Taffettas. A sima és ráncos derekakhoz ez idén is hasonszín selyem vagy bőrövet használtak. Sima kelméből készült ruhákat egyszerűbben is ékítenek: a szoknya szélére jön fekete vagy színes, bársony- vagy selyem szalagból egy sor díszítés egyenesen varrva..."

A lap kalapokat is bemutatott. Egy példát idézünk: "Országgyűlést kalap. Teteje zöld bordázott creppel behúzott, karimája fekete pettyes plüssel szegélyezett, oldalt fekete gyönggyel kivarrt fehér, úgynevezett Fantassa-tollal ékített..."

[ TARTALOM ]

 

Honnan ered a kombiné viselete?

A kombiné - gondolná az ember - valami kombinált ruhadarab. De mit kombináltak egy egyszerű női ingen?

Az ing korántsem volt mindig magától értetődő, egyszerű viselet, őse, a görög khitón és a római tunika, gyapjúból készült, és szegény embernek ez volt az egész öltözete. Nem alsóruha volt tehát, hanem felső, bár fázós emberek, mint Augustus császár, többet is egymás tetejébe húztak belőle. A chlamisz, illetve a római tóga már köpenyszámba ment.

A ruha alatt hordott vászoninggel a művelt Nyugatot a barbár Kelet ismertette, meg. Honfoglaló őseink felső ruhájuk alatt rövid vászoninget viseltek, amikor a fehérnemű Nyugat-Európában még nem dívott. Évszázadokkal később is még a legnagyobb fokú fényűzésnek számított. Bajor Izabella francia királynénak mindössze három inge volt, VI. Károly francia király felesége pedig csupán két holland vászoninget mondhatott magáénak. Hiteles történelmi adatok vannak arról, hogy az udvari dámák havonként egyszer váltottak fehérneműt!

A női bugyi viselete sokkal későbbről kelteződik; a 18. században csak idős, beteges dámák viselték - télen szövetből vagy bársonyból.

A francia forradalom nemcsak a régi rendszert söpörte el, hanem a krinolinokat, hajporozott frizurákat is. A direktórium divathölgyei nem annyira a római erényeket utánozták, mint az antik divatot; patyolat tunikákat kezdtek viselni. Az áttetsző, habkönnyű ruhák alá nem lehetett vastag vászoningeket, alsószoknyákat hordani: így jöttek divatba a testszínű, testhezálló trikók. A ruhák anyaga idővel nehezebb lett, s a trikó alsónemű hosszú időre száműzettetett. Újra visszatért a vászonból készült ing, s a trikó helyett a hímzéssel, csipkével szegélyezett vászonbugyogó tűnt fel. A kislányoknál nemcsak feltűnt, hanem előtűnt, mert a múlt század húszas éveitől a hatvanas évekig a leánykaruha lábszárközépig ért, a bugyi pedig bokáig. Hát csoda, hogy annyira várták a bakfisok azt az időt, hogy hosszú ruhát kapjanak? A mellénykéből, bugyiból, ujjas ingből, flanel és vászon alsószoknyákból álló meleg és kényelmetlen kislány alsóneműt akarták megszabályozni a praktikus angolok, amikor 1880 táján megalkották az első combinationt, vagyis a mellényke és bugyi kombinációját. A francia nyelvben ebből combinaison, combinaison-pantalon lett - de hogyan lett az ingbugyiból kombiné? Úgy, hogy a mellénykét az alsószoknyával is kombinálták, s megszületett a combinaison-jupon, amely az egyenes vonalú ingtől abban tért el, hogy alul kiugrott, mint az alsószoknya. Bár a forradalmi újítás már a múlt század nyolcvanas éveiben betört a fehérneműs szekrényekbe, csak századunk húszas éveiben vált általánossá, neve pedig a combinaison szó bécsi torzulásából lett Pesten kombiné.

Érdekes, hogy egy kombinészerű öltözék már a középkorban is felbukkan: fürdőslányok viselték munkaruha gyanánt. A IV. Vencel cseh király megbízásából 1400 körül festett kódex-miniatúrákon megjelennek a nyilvános fürdők női alkalmazottai vízhordás, masszírozás közben: öltözetük ez a fehér vászoning. A szoknya midi vagy maxi, húzva, a derék testhezálló, ujjatlan, keskeny vállpánttal. A képeken az egyformán öltözött "fehér cselédek" között egyet-egyet fekete vállpánt különböztet meg a többiektől. Nyilván ezek voltak a brigádvezetők.

[ TARTALOM ]

 

Mióta használunk gombolást?

Az őskori ember még nem ismerte a gombot. A barlangi ős csonttűvel fogta össze bőrruháját. A bronzkorban spirális díszű bronztűk voltak "divatosak". A rómaiak nemes fémből drágaköves fibulákat viseltek. Egyébként ezek a fibulák a mai biztosítótűk ősei.

Lényeg az, hogy például Horatius még nem gombolta be a tunikáját.

Az ásatások tanúsága szerint a honfoglaló magyarok nem használták a fibulát, hanem félgömb alakú, füles pitykegombok sorával zárták a ruhájukat. Bizáncban a 10-11. században még tűvel kapcsolták a ruhákat, a rómaiakhoz hasonló módon, így feltehető, hogy a gomb Keletről, a lovas népek viseletével került Nyugat felé.

Merészebben fogalmazva: az ámuló Európát a gombbal, mint olyannal a magyarok ajándékozták meg.

Jogos nemzeti büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy hazánkban a gombolt férfiruha első ábrázolása a Nagy Lajos király idejében írott és illusztrált Képes krónikában található. A képen IV. Béla megkoronázza V. Istvánt. István zekéje elöl gombolt, mégpedig balról jobbra. És ez a gombolási gyakorlat él tovább a 17. és 18. század során is a férfiak esetében.

No és a nők? Ők miért jobbról bal felé gombolnak?

A 19. század második harmadáig a női ruhák elejének szabása teljesen részarányos, és rendszerint hátul kapcsolódik. Tehát ekkor még egyáltalán nem beszélhetünk gombolásról. A 19. század második felében az emancipáció kezdetével egy időben a női viselet férfias vonásokat ölt. 1836-ban egy pesti divatlap lovaglóruhás hölgyet mutat be, mellette posztókaputos gavallérját. Ruhájuk majdnem egyforma szabású, s mindkettőjük ruhája balról jobbra gombolódik!

Az 50-es években az elöl gombolt ruha általánosabbá kezd válni. A divatrajzolók a szimmetria kedvéért a női ruhát, ellentétben a férfiruha gombolásával jobbról balra kezdik rajzolni.

A múlt század romantikája szívesen látta az egymás mellett andalgó párokat, akiknek egymáshoz való tartozását ruhájuk egymás felé gombolása is kifejezte.

Így vált ma már megmásíthatatlannak érzett szabállyá ez az érzelmes divatrajzolói ötlet.

[ TARTALOM ]

 

A női kézitáskát mióta viselik?

A kérdést Albert Dauzat: A francia nyelv etimológiai szótárának segítségével oldottuk meg. A "réticule" főnév után azt olvassuk, hogy a latin reticulumból származik.

A latin reticulum szó azt jelenti: "kis háló". Ebből következik, hogy az antik Róma hölgyeinek kézitáskája, retículumja hálószemekből szőtt kis zsákocska volt. Szintén ebből következik, hogy a ridikül helyes magyar kiejtése retikül, mert hiszen a latin reticulum húzódik meg a szó mélyén. Le kell szögeznünk azonban, hogy az sem téved túl nagyot, aki ridikült mond, mert a franciák is használják ezt az alakot a kézitáska jelölésére, legalábbis 1801 -óta. Az élő s nem okoskodó nyelvgyakorlat az idegen reticulum főnevet a francia ridicule - nevetséges jelentésű melléknév alakjára torzította. A francia nyelvben a ridicule szónak két jelentése is van: nevetséges és kézitáska.

Az őstípus a római nők hálója, reticulumja. Ez a középkorban övbe kapcsolható kis zacskóvá alakult. A mai értelemben vett praktikus retikül az 1860-as években jelent meg, az angol kosztümmel egyidőben. Ekkor mutatta be ugyanis a híres Worth mester Eugénia császárnénak az első szövetből készült trottőrkosztümöt. A kosztümhöz hamarosan bőrtáskát készítettek. Ennek akkora sikere lett, hogy többé el sem hagyták a nők. Csak az alakja változott, de sűrűn. 1912-ben például hosszú zsinóron lógott le a földig, 1914-ben doboz alakot öltött, majd miniatűr aktatáskává finomult. S ma már minden elképzelhető formában találkozhatunk vele.

[ TARTALOM ]

 

Mióta divat a magas cipősarok?

Az emberiség a 16. század végéig csak a lapos talpú cipőt ismerte. A 17. században azután feltűnik a magas cipőtalp is. Itáliában zoccoli néven terjedt el. Velencében állítólag 12-15 hüvelyknyi magasságot is elért! Ennek a rohamos növekedésnek alapos oka volt.

Még a 16. század derekán is az utcára ürítettek minden szennyvizet, piszkot. Külön gyalogjárók nem lévén, az emberek néha térdig gázoltak a szemétben. Egyes markos ifjú legények ekkoriban úgy keresték a kenyerüket, hogy az elegáns dámákat a hátukon fuvarozták keresztül az utcák sártengerén. A magas talp kezdetben a sárban gázolás megkönnyítése céljából készült.

Persze csak kezdetben. Mert a nők rájöttek, hogy a magas talp meghosszabbítja, "királynőivé" magasítja a termetüket. A magas talp a cipőművészek kezén egyre finomodott, karcsúvá, törékennyé, végül csak sarokká nemesedett. És a fejlődésnek ez az útja a hölgyvilágot a legmélyebb megelégedéssel töltötte el. A magas sarok állítólag vonzóbbá formálta testtartásukat. A még nagyobb vonzás érdekében persze túlzásoktól sem idegenkedtek. XIV. Lajos korában 6 hüvelyknyi magas volt a cipősarok, és ezt az iszonyatos méretét megtartotta egészen a francia forradalomig. Casanova emlékirataiban olvashatjuk, hogy a francia udvarban látott olyan dámákat, akik ha sietni akartak, félig guggoló helyzetben, mint a kenguru, úgy ugráltak egyik szobából a másikba. Az égbetörő cipősarok ugyanis bizonytalanná tette a járásukat. A cipősarok azóta is a divat szeszélyei szerint változik.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek a nők kalapot?

Görög terrakottafigurák tanúsítják, hogy már a boiotiai hölgyek is viseltek a nap ellen védő szalmakalapot, tholiát, mégpedig a fejüket is betakaró nagykendő, a himation tetején. Az etruszk asszonyságok csúcsos kalapkát, tutulust hordtak, a római matrónák azonban csak a himationhoz hasonló nagykendőjüket, a pallát húzták fejükre. A középkorban a férjes asszony fejfedője a fejkendő vagy főkötő volt. A 15. században ez aztán gigantikus méreteket ölt. Lady Beatrice Arundel 1439-ből való szobrán már ott látható a cornette: egyszerű, koronás főkötő, amelyből jobbra-balra egy-egy félméteres szarv döfődik a levegőbe. Ezt követte az 1450-es években a hennin, a méteres cukorsüveg a hölgyek fején, amelyről fátyol hullott alá. Állítólag Magyarföldről terjedt el, s eredetileg a kun asszonyok jellemző viselete volt.

A 16. század húszas éveiben a német hölgyek igen csinos, széles karimájú, piros kalapot hordanak, fehér tollal. Lucas Cranach még Vénuszt is ilyen kalapban ábrázolja - különben talpig Vénusz-kosztümben.

A 18. században aztán beütött a kalapőrület, - bár hogy ezeket a felépítményeket főkötőnek, fejdísznek vagy kalapnak tisztelhetjük-e, azt nehéz lenne eldönteni, annyira egybeforrtak a feltornyozott, hajporos frizurával. 1778-ban a legdivatosabb kalap hadihajó alakú volt. Három árboccal, vitorlákkal, és néhány csinos apró ágyúval díszítve. S amikor 1783-ban a Montgolfier testvérek léghajója a levegőbe emelkedett, pár nap múlva a hölgyek fején ott lebegett a léghajó mása, a Montgolfier-kalap.

Az angol ladyk arcát ugyanebben az időben egyszerű, de ízléses kalapok árnyékolják be. Hogy pompásan illettek nekik, azt tanúsítják Gainsborough, Romney és Reynolds arcképei.

Csak ízelítőül ismertettük ezeket a legnevezetesebb fejdíszeket, az azóta váltakozó sok ezer formát és díszítést nehéz lenne követni.

Hogyan is énekelte annak idején Medgyaszay Vilma a népszerű sanzont: "A kalapom egy egész egyszerű kalap..."? Dalban elbeszélte, hogy a kalapján van szalag, virág, toll, aranyhalas medence stb., stb.,

"s egy valódi kis krokodil, mely rúg, harap -
A kalapom egy egész egyszerű kalap."

[ TARTALOM ]

 

Ki találta fel a kötést és horgolást?

A horgolás technikája az újabb kőkorban alakult ki, mégpedig a csomó nélküli, egyszálas fonásból. Ebben az esetben a fonalat kézzel fonták, hurkolták össze egybefüggő felületté. A horgolásnak is ez az alapja. A különbség csak az, hogy ma horgosvégű tű segítségével hurkolják egymásba, igen változatos módon és sokféle minta szerint a fonalat. Azt mondhatjuk tehát, hogy a horgolás alapötlete az ősi időkre nyúlik vissza.

Érdekes viszont, hogy a görögök és a rómaiak nem ismerték. Az 1. századból azonban már vannak az észak-egyiptomi kopt emlékek között csipkeszerű fejkötők.

Hazánkban a középkorban tűnik fel a hurkolt csipke. III. Béla király feleségének sírjában aranycsipkét találtak, ami egy főkötő része lehetett. Középen elkezdett, kör bedolgozott, hurkolt csipke ez. Horgoltnak még nem nevezhető, mert nem bizonyítható, hogy horgolótűvel készült. Talán hímzőtű segítségével hurkolták a fonalat csipkévé.

A művészi csipkét az itáliai reneszánsz fejlesztette ki. Velencéből indult hódító útjára, s igen rövid idő alatt terjedt el egész Európában, elsősorban Flandriában és Franciaországban. Ebben a korban tűnik föl Olaszországban az első, igazi horgolt csipke. Adat, leírás nincs róla, de a technikájából megállapítható, hogy már horgolótűvel készítették.

Horgolással készül az ír csipke is. A csetneki csipkét a múlt század végén két Szontágh-nővér fejlesztette tovább - magyaros eleinek felhasználásával - az ír csipkéből; így kívánták keresetet biztosító háziiparhoz juttatni a környék asszonyait.

A kötés feltalálásának időpontját sem ismerjük. A római kori Egyiptomban már mindenesetre hordtak kötött "zoknit", mégis több, mint egy évezred múltán kezdett a kötés nagyobb szerepet játszani az öltözködésben. A 16. század elején a divatos, testhezálló harisnyanadrág azonban még mindig kelméből van szabva; a kötött harisnya olyan luxus, melyet csak uralkodók engedhettek meg maguknak. Erzsébet angol királynő csak trónralépése után került olyan szerencsés helyzetbe, hogy kötött spanyol selyemharisnyát hordhasson.

A hurkolóipar atyja William Lee tiszteletes úr: 1589-ben találta fel az egyszerű kötőgépet, amellyel aztán harisnyatakácsok készítették portékájukat. A jersey-ipar is ebből fejlődött; Angliában a tengerészek viselete volt a géppel kötött gyapjútrikó. A múlt században kezdtek jersey-anyagból gyermekruhát varrni.

Az első világháború alatt a nők a hátországban kezükbe vették a kötőtűt és érmelegítőt, fülvédőt, lélekmelegítőt küldtek ki a lövészárkokban fagyoskodó katonáknak. A háború befejezése után sem akarták parlagon hevertetni kötőtudományukat az asszonyok: ekkor kezdődik a kézikötéssel készült szvetterek, pulóverek divatja.

[ TARTALOM ]

 

Volt-e cipőjük a honfoglaló magyaroknak?

Őseink nem cipőt, hanem csizmát viseltek. Méghozzá puha talpú és felkunkorodó orrú csizmát, amelynek szárát oldalt varrták össze. A honfoglalás idején a magyar, felkunkorodó orrú csizmának már sarka is volt. Jeles találmány ez, amely létrejöttét a kengyelnek köszönheti. Az volt a szerepe, hogy a kengyel hátra csúszását megakadályozza.

A felkapó orrú, régi magyar csizma bőrből, bagariából készült, az olcsóbbak viszont nemezből. Belső-Ázsia népviseletében még ma is megtalálható ez a forma.

A kunkorodó orrú keleti csizma mellett volt kunkorodó orrú nyugati cipő is. Ennek őse a régi Rómában keresendő. A Calceus repandust, vagyis a kunkori orrú sarut csak ünnepélyes alkalmakkor viselték. A 10. század táján ismét felbukkant ez a forma, és Európa-szerte divatossá vált. Ez a cipőorr a divat törvényei szerint vadul nőni kezdett, és ez a növekedés vagy 500 éven át tartott.

Boldog idők, amikor egy cipő 500 évig divatos!

Mivel volt ideje a fejlődéshez, meg is nőtt alaposan. Hatvan centiméterre!

Tehát a cipő orrhossza egyre nőtt, növekedett, úgyhogy végül is a hatóságoknak kelleti közbelépniük. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a főurak viselhetnek 60 centis cipőt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. Ebből az időből származik a mondás az úri életmódot folytató emberre: nagy lábon él.

Mulatságosan hangzik, de efféle viseletszabályozó előírások bőven maradtak ránk az elmúlt századokból. A lényegük az, hogy a főnemes viselheti a legnagyobb cipőt, a leghosszabb fátyolt, a legfinomabb kelmét, a legtöbb aranysújtást. A köznép pedig maradjon a kis méretek világában és az egyszerű anyagoknál.

Persze, ez a feudális viseletszabályozási rend bizonyos vonatkozásokban megbéklyózhatta a nép díszítőösztönének fejlődését is. De most térjünk csak vissza a hosszú orrú cipők birodalmába.

Az 1386. évi sempachi csatában a svájci paraszt csapatok ellen hosszú cipős osztrák lovagok harcoltak. S mikor le kellett szállniuk a lóról, levágták a cipőjük orrát, hogy könnyebben mozoghassanak a földön. Ez sem segített. A paraszt fölkelők győztek, és a csata után szekérszám gereblyézték össze a lovagok lenyírt cipőorrait.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek az emberek szandált?

Az ókorban, Kis-Ázsiában élt a lüdek legendás népe. Jól éltek, mert az egyik királyuk a közismert Krőzus volt. Hitük szerint egyik legmagasabb rangú istenüket Sandas névvel illették. Ez is krőzus lehetett a maga körében, mert sohasem járt mezítláb, mint a többi halhatatlan, hanem mindig cipőben jelent meg a társaságban. Persze, mindig cipőstül ábrázolták is Sandas istenségét. Ez a viselet nagyon megtetszett a szomszéd népeknek. A görögök azt mondták: remek, a római hölgyek addig epekedtek, míg nékik is olyan isteni sandaliumuk lett, mint a lüdek Sandas istenének. Azóta is szandál a sandalium, hála Sandasnak.

- Eddig tart a mese - a valóság az, hogy a bőr- vagy fatalpú, szíjakkal a lábhoz erősített szandál Mezopotámiában és Egyiptomban a legősibb lábbeli. Átvették a görögök is, a rómaiaknál is népszerű volt a nők körében, a komoly római férfiak azonban nem tartották magukhoz illő viseletnek. Otthonra még csak felhúzták, az utcára, a méltóságteljes tógához azonban már nem vették fel.

[ TARTALOM ]

 

Mikor jött divatba a borotválkozás?

Már több ezer esztendővel ezelőtt borotválták a hajat Babilóniában és Asszíriában. A borotva a legkorábbi időkben még egyszerű ásványból, az obszidiánból hasított penge volt. A babilóniai borbély egy zacskóban hordozta magával. A szolgája vitte utána a sámlit, amin a borbély ült. A vendég a földön csücsült, a mester lábainál.

Az egyiptomi borbélyok is kőkést használtak kezdetben. A bronzkorban azonban megszületett a bronzzsilett, azazhogy kés. Nem hasonlított a mai borotvához, inkább sarlószerű vagy széles, véső alakú szerszámok voltak ezek. Tény az, hogy nem lehetett valami gyönyörűség ekkoriban a borotválkozás, s ahol csak lehetett, el is kerülték.

És milyen volt az ókori férfiak szakállviselete?

Ezt nem lehet pontosan tudni. Népenként és korszakonként változott. Az ősi Egyiptomban még nem nyírták a szakállat. Az első dinasztia idejében kezdődött a borotválás. De a fáraó, a szakállas időkre való emlékezésül, bizonyos alkalmakra henger alakú műszakállt kötött az állára. Hatsepszut, az egyetlen nő-fáraó mit tehetett volna mást - szintén hordta a műszakállat.

Csigákba szedette szakállát az asszír férfi. A zsidóknál a szakáll ápolása a szabadság és a jámborság jele. A görögöknél csak Nagy Sándor idején terjedt el a borotválkozás. Dionüszioszról, Szürakuszai tirannusáról jegyezték fel: annyira félt a borbély vasától, hogy inkább tüzes vassal égettette szakállát. Egy zsarnok sohasem lehet elég óvatos: a szakállpörkölést is családján belül végeztette el, mégpedig lányával, és nem feleségével - pedig az utóbbiból kettő is volt neki egyszerre.

A római korban általában a borotvált arc volt a divat. A férfiak számára rengeteg borbélyműhely nyílt, s számos költemény őrzi az antik borbélyok emlékét. Martialis egyik epigrammájában óva int Antiochustól, a kontár borbélytól, egy másik versében viszont Pantagathusnak, a fiatalon elhalt, könnyűkezű figarónak állít Örök emléket.

Szakáll vagy csupasz áll?

Erre a kérdésre korok és vidékek szerint különböző válaszokat adtak. 1551-ben történ, hogy Oroszországban a zsinati atyák kimondták: szakáll nélkül senki sem juthat be a mennyek országába. Ugyanebben az évben egy francia püspököt azért nem akart az egyházmegye elfogadni, mert hosszú szakállt viselt. A szakálldivat politikai állásfoglalás is lehetett: 1848-ban a demokraták körszakállat viseltek; Garibaldi hívei hegyes szakállal tüntettek. Korunkban Fidel Castro forradalmárainak szakálla talált sok követőre. Aligha fogják azonban sokan utánozni Eberhard Raubert, II. Miksa császár udvari és katonai tanácsosát. Róla ezt olvassuk Ráth-Végh István könyvében: "Ez a szakáll a földet seperte. Két ágba fonta, úgy viselte. Mikor az udvarhoz ment, sohasem ült kocsiba, sem nyeregbe nem szállt, hanem a szakáll érvényesülése céljából gyalog járt. Ilyenkor kibontotta a szőrrengeteget, bot köré csavarta és úgy vonult be vele, mint valami lobogó zászlóval..."

[ TARTALOM ]

 

Mióta divatos a bajusz?

A férfiúi arcszőrzetnek a maga teljességében való meghagyása és annak eltávolítása között afféle kompromisszumos megoldás a bajusz viselése. A görögök és a rómaiak vagy bajusz-szakállt viseltek, vagy borotváltatták arcukat, de a szakáll nélküli bajuszt nem ismerték. Az első európai bajuszviselőknek a keltákat kell tartanunk; ennek a harcias népnek az i. e. első évezred derekán sok más nációval összeakadt a bajsza.

Valószínű, hogy a honfoglaló magyarok - más Keletről jött népekkel egyetemben - a bajusz divatjának hódoltak. A kisbényi pillérfő magyar vadászai a 12. század elején mindenesetre bajuszt viselnek. "Bajusz kell a magyarnak!" - tartja a régi mondás. Bajusz ékesítette Balassi Bálintot, Zrínyit a költőt, Thököly Imrét, Rákóczi Ferencet, de általában bajusszal ábrázolják a 17-18. században a magyar köznemest, parasztot, katonát is. Csak az éltesebb férfiakat látjuk szakállal. Altorjai Apor Péter arról tudósít, hogy a régi szép időkben - amely alatt ő a 17. századot érti - Erdélyben bajuszt a legények hordtak, a szakáll pedig a házasembereket illette meg.

Amikor a 17. századi Franciaországban a beretva áldozataivá válnak a szakállak, a férfiúi dísz csak a királyi elitcsapatok katonái arcán marad meg - egy bajusz erejéig.

A múlt század változatos formájú bajuszokat termett. A kackiás, pödrött huszárbajusz vagy lekonyuló, mélabús Madách-bajusz, bozontos rozmárbajusz vagy harcsabajusz következtetni engedett viselőjére. Alakításukhoz igénybe kellett venni a bajuszkefét és a jóféle bajuszpedrőt.

A peckes, felfelé álló végű Vilmos-bajusz elkészítéséhez a német császár borbélya, Haby mester, olyan bajuszkötőt kreált, amely - ha éjjel is viselték - garantálta a megkívánt hajlásszöget.

Az első világháború utáni évek divatja, a keskeny, nyírott angolbajusz fazonját a népszerű filmszínészek diktálták. A rossz emlékezetű diktátor-bajuszról viszont inkább ne is beszéljünk.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek a férfiak hosszú hajat?

A férfiúi hajviseletet az évezredek folyamán természetes adottságok, vallási előírások, végül is a divat parancsai szabták meg. Sok természeti népnél ma is annyira a testhez tartozónak érzik a hajat, hogy megkurtításától babonás félelemmel óvakodnak. Azt tartják, hogy ezáltal az ember erejéből veszít, a levágott hajat pedig mágikus praktikákra lehet felhasználni. Sámsont is erejétől fosztotta meg Delila azáltal, hogy levágta a haját. Hosszú ideig a hosszú haj a szabadok jele, a nyírott pedig a rabszolgáké. A frank királyok levágott hajukkal együtt a trónhoz való jogukat is elvesztették.

A múltban hosszú, fürtökbe szedett hajat viseltek az asszírok, de a krétaiak is. Archaikus görög szobrok tanúsága szerint a férfiak két fonatot hordtak, s csak az i. e. 6. században lett általános az atléták hajviselete, a nyírott haj. A szabad germán férfi - a rómaival ellentétben - hosszan hordta haját. Mind az avarok, mind a honfoglaló magyarok hármas varkocsba font hajfonatot viseltek; az egyház ezt az ősi magyar frizurát pogány viseletnek tartotta. A középkori urak haja vállukat verte, a 16. században azonban megrövidül a haj. Angliában a hajviselet politikai állásfoglalás kérdése lesz: a "gavallérok" haja hosszú, a "puritánoké" kerekre nyírott. A 17. század hosszú, fürtös hajviselete kevés férfiúnak került ki saját hajából. Allonge-parókát hord a Napkirály, azt I. Lipót, s a labanc tisztek, míg Rákóczi és kurucai saját hajukat viselik. Erdélyben a nyakig - de nem vállig - érő hajzatot tartják magyarosnak. A rokokó hajporos, vuklis frizuráját hátul összekötik; copf a porosz katonák előírásos hajviselete. A francia forradalom elsöpri a hajporos parókákat; Napóleon korában a rövid haj lesz az általános. A múlt század első felében romantikus divat mind Németországban, mind Magyarországon a hosszú, vállig vagy még lejjebb érő haj.

Magyarországon régen a köznép jobbára nyíratlan, hosszú hajat hordott, melyet többnyire befont, és a fonatot különbözőképpen felerősítette. Ez a copfviselet akkoriban bizonyára tetszett, csicsának, kákónak, csurkának és bubócának becézték.

1848-ban a honvédsereg szabályzata újraformálta a férfiak fejét. Megrövidül a haj. A múlt század második felében a félhosszú, tarkóig vagy nyakig érő, alul egyenesre nyírt haj divatja terjedt el. Ezt körhajnak vagy fazékban nyírt hajnak nevezték, mivel a fejre borított edény pereme mentén nyírták egyenesre. Ez aztán a katonaság egységesítő hatására tovább rövidült. Az elválasztott, félrefésült üstököt érzik hagyományosnak és férfiasnak az elvadult hajzat ádáz ellenzői.

Úgy gondoljuk, fölösleges bármiféle csatarendet kialakítani ebben a kérdésben. Divatügy, amely jön és megy, hogy valami másnak adja át a helyét.

Beavatkozásra legfeljebb akkor van szükség, ha a dúsan lengedező sörények veszélyeztetnék a higiénia társadalmi követelményeit.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek nyakkendőt a férfiak?

Ez a furcsa öltözékkiegészítő díszítés bizony magyar találmány, s vagy jó 300 esztendős múltja van.

Richelieu bíboros 1635-ben 2000 magyar lovaskatonából megalkotta a könnyű francia lovasságot, s az új fegyvernemnek a Cavalerie Hongroise elnevezést adta. Ekkor ismerkedtek meg a franciák a magyar huszárság díszruhájával és ennek ősi elemével: a nyakravalóval. Csakhogy az utóbbit nem a magyarokról, hanem a horvátokról nevezték el. Tehát franciául "horvát" azt jelenti, croate. Ebből a croate szóból alakult ki a nyakkendő francia neve, a cravate, a német Kravatte, az angol kravat, az olasz cravatte és a spanyol corbata.

A téves névadásnak az volt az oka, hogy 1627 óta a császári hadsereg valamennyi magyar lovasát Wallenstein, a "hóhér Herceg", a magyarok esküdt ellenségének horvát karabélyosai közé osztották be, s ezentúl, a harmincéves háború végéig, a magyar huszárok mint horvátok szerepeltek az európai köztudatban, így lett Richelieu magyar huszárjainak nyakkendője horvát eredetű, azaz cravate.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek mellényt?

A mellényt legrégibb formájában ujjasnak hívták, s tulajdonképpen egy volt a kabáttal. A 17. században elvált a kabáttól, külön ruhadarabbá alakult, s elvesztvén ujjait, a kabát alá került. A 18. században az ujjak elvesztéséért bő kárpótlásban lesz része: a rokokó gavalléröltözetnek dúsan felékesített alkotóelemévé lép elő. A 18. század végén megjelenik a hímzett mellény: a gavallér hasán tengeri csaták vagy lovagi tornák dúlnak. A másik fő ékessége a gomb. Az ötforintos nagyságú gyöngyházlapoktól a miniatűr kámeákig, középületektől a guillotine-ig minden ott villogott egy-egy arszlán mellényén.

[ TARTALOM ]

 

Mióta viselnek raglánt?

Az értelmező szótár szerint a raglán bő szabású, a vállrésszel egybeszabott ujjú kabát. A szabómesterség művelődéstörténete szerint James Henry Somerset 1815-ben, a waterlooi csatában elvesztette a jobb karját. Diplomáciai pályára tért át, de szíve mégis visszahúzta a katonasághoz. 1852-ben Viktória királynő lord Raglan néven peerré tette. 1854-ben végre magára ölthette a csonka keze miatt raglán módra szabott kabátját. Szevasztopol ostromában az angol csapatok parancsnokává lett. Hadiéletét csak poros fóliánsok tartják számon, nevét viszont a mindig divatos raglánkabátok tették halhatatlanná.

[ TARTALOM ]

 

Miért spencer a kurta kiskabát?

Az így nevezett ruhadarabot, egy kurta kiskabátot, manapság jégtáncosokon, némely elegáns étterem pincérein és szállodák liftesfiúin lehet látni. Tánczenekarok muzsikusai is hordanak olykor ilyenfajta zekét. Divatja Angliából terjedt el a 18. század végén.

A magyar reformkor egyik jeles utazója, Tóth Lőrinc jegyezte fel 1844-ben ezen "szívded ruhának eredetét".

"Lord Spencer egyike a londoni nagyvilág honjainak, akiket a kisebb illetők is esztelenül és vakon szoktak majmolni, szerelmi viszonyban élvén bizonyos ladyvel, midőn éppen annak aranyszínű fürtjeivel játszott, a legkellemetlenebb vendég, tudniillik a férj által lepett meg. Ily esetben a hidegen számító józan okosság szaladást parancsolván, Spencer úrfi inkább ezt választá. Leugrott hát az ablakon, és semmi egyéb baja nem lőn, mint hogy felső ruhája szárnya - leszakadt. Ő azonban ezzel mitsem gondolván, sőt ez állapotot hiúságnak hízelgő győzelmi jelnek tekintvén, másnap ily megkurtított ruhában lovagolt a Hyde Parkban. A piperkőcség azonnal megragadá az újságot, s a ruha e neme divatba jött, és Spencernek neveztetett."

Az angol etimológiai szótárak ezt a mulatságos históriát nem említik, csupán annyit közölnek, hogy e ruhadarab Lord George John Spencertől (1758-1834) kaphatta a nevét.

[ TARTALOM ]

 

Honnan ered az élére vasalt nadrág divatja?

A vasalt nadrág divatja VII. Edward angol királynak köszönheti létét. Azelőtt, mint ismeretes, a férfiak nadrágjukat él nélkül, kürtőszerűen viselték. Amikor VII. Edward még walesi herceg korában egy szép napon futtatásra indult, egyszer csak észrevett egy éktelen foltot, mely gyönyörű, világos nadrágján terpeszkedett. A folt eltávolíthatatlannak látszott, viszont hazatérésre már nem volt idő, a futtatást nem akarta elmulasztani. Bement az első készruha-kereskedésbe, ahol nadrágot váltott, és abban indult tovább. Igen ám, de ez a nadrág élesen ki volt vasalva, ami a készen vett cikkek csalhatatlan jele volt akkoriban. Nemhiába viselte azonban egy leendő angol király - néhány nap múlva az angol társadalom vezető köreinek férfiai kivétel nélkül vasalt élű nadrágban díszelegtek.

[ TARTALOM ]

 

Mióta divat a bricsesznadrág és kik viselték?

Amit mi bricsesznadrágnak nevezünk, az a lovaglónadrágnak - angolul breeches - a múlt század második felében kialakult formája. Korábban az angol lovaglónadrág szűk, testhezálló volt; a 18. század utolsó negyedében a vidéki angol földesúr, középnemes: a dzsentri kedvelt öltözéke a lovaglófrakk (riding-coat - ebből lett a "magyar" redingó) és szarvasbőr lovaglónadrág (breeches), hozzá térdig érő csizma. Ezt az egyszerű, sportos öltözetet a 18. század végén a kontinensen is tüntetőén hordták a haladó szellemű ifjak, különösen mióta Goethe népszerű regényhősét, Werthert, kék frakkban, szarvasbőr lovaglónadrágban szerepeltette.

Nálunk Magyarországon a "bricseszt" - vagy ahogy népiesen nevezték: a "priccses nadrágot" - a századfordulótól a második világháborúig hordta a vidéki dzsentri, meg az, aki annak akart látszani.

De honnan ered a bricsesz-breeches szó?

Az ingszerű tunikában járó régi rómaiaknak feltűnt a szomszéd népek nadrágja. Galliának a Földközi-tenger partján húzódó szegélyét Gallia Bracatának, vagyis nadrágos Galliának nevezték, mert az itt lakó népek nadrágban jártak, amelyet bracának neveztek. Ebből a valószínűleg kelta eredetű szóból alakult a francia braies és az angol breeches; amelyek térdnadrágot jelentenek. A franciában később a braies helyett a culotte szót használták. A sans culotte azt jelenti magyarul, hogy térdnadrág nélküli. A térdnadrág, a culotte volt ugyanis a nemesség, az úri osztály viselte, a nép fiai ezzel szemben hosszúnadrágban jártak. A sans culotte eszmei, megkülönböztető értelme tehát: nem úri nadrágban járó ember.

A nadrág a lovas népek viselete; a kelta gallok is Keletről vették át a nadrágviselést a lótenyésztéssel együtt. Itt nadrágot hordtak a lovas népek, lettek bár altáji vagy indoeurópai eredetűek.

Az ősmagyarok bő nadrágot viseltek, amelynek szárát puha talpú felkapó orrú csizmáikba gyűrték. A felsőtestet magas nyakú, rövid vászoning fedte. Az ing fölé szűk, ujjas kabát került, erre pedig kaftánszerű köpönyeget húztak. Az asszonyok, lányok viselete hasonló volt, s hogy ők is nadrágban jártak, azt a honfoglaláskori sírokból előkerült nyeregmaradványok bizonyítják. Férfinyeregben lovagoltak ők is, azon pedig szoknyában nem ülhettek.

[ TARTALOM ]

 

Hogyan alakult ki a kalap?

A kalap eredeti rendeltetése, hogy az időjárás viszontagságaitól, a forró napsütéstől, esőtől, hótól, széltől óvja a fejet. Nap ellen széles karimájú szalmakalappal védekeztek vagy vászonkendővel - utóbbiból fejlődtek ki a turbánfélék. A hideg ellen legjobban véd a csuklya - tudták ezt már az őskori vadászok is. A prémcsuklyát a Földközi-tenger melléki országokban az ókorban a vállgallérral ellátott szövetcsuklya váltotta fel; újra divatba jött az európai középkorban, különösen annak késői századaiban. A kúp alakú kalap valószínűleg Kelet-Ázsiából jött. A görögök sapkaszerű, hegyes tetejű fejfedőjét pülosznak hívták, útikalapjuk neve petaszosz. Ez látható Hermész-Mercurius fején is; a kétoldalt elhelyezett szárnyak nem kalapdíszek, hanem az isten gyors közlekedését szolgálják. A római kalap neve pilleus: a szabadság jelképe, ezért ezt kapja felszabadításakor a volt rabszolga.

A férfikalap változatai időnként újra meg újra feltűnnek a divatban. A 15-17. század barettját a 19. században - a romantika idején - művészek viselték. Az ókorból ismert frígiai sapka a francia forradalom idején lesz a szabadságot szimbolizáló fejfedő. Már a 16. században is volt cilinder, amely a 18. század végén jön újra divatba, a 19. század első felében még utcai viselet, s csak később válik az estélyi öltözet kiegészítő részévé.

Ha már a fejfedőket emlegetjük, választ adunk arra a kérdésre is, hogy mi köze van a motorok cilinderének a cilinder kalapokhoz.

A gépkocsimotorok cilindere a hengert jelenti, a cilinder kalap formája is hengeres. A közös elnevezésnek görög szó a gyökere, az antik görög ho külindrosz, amely hengerítést jelent.

Miért van a kalapok szalagcsokra mindig a bal oldalon?

Ez nem is polgári, hanem feudális "csökevény". A középkorban hosszú, lengő tollal ékesítették a kalapjukat a férfiak. Ezt a díszt a bal oldalon kellett viselni, hisz jobb oldalon a kardforgató jobb kart zavarta volna szabad mozgásában. Tehát nem véletlen és nem divattervezői önkény, hanem évszázados továbbélő hagyomány, mely eredetileg célszerűségi okból alakult ki.

[ TARTALOM ]

 

Milyen a vaskalap?

Mindenekelőtt nyomatékosan ki kell jelentenünk, hogy a vaskalap nem is vasból készült kalapot jelöl. Háromszögletű posztókalap ez, amelyet a 18. század végén a külföldi egyetemeken járt kálvinista teológusok hoztak haza Sárospatakra és Debrecenbe. Itt azután a teológiai professzorok hivatalos viseletévé lett, a kollégium szigorúságát alig tűrő diákság beszédében pedig a maradiság jelképévé vált. Az utolsó "vaskalapot" Ferenczy József, kassai református lelkész viselte, halálakor, 1873-ban a koporsójába tették. Megjegyzendő, hogy ezt a háromszögű, csókaorrú kalapot nem orrával előre, hanem keresztbe téve viselték.

A vaskalapos a köznyelvben a régihez, a megcsontosodott szabályokhoz mereven ragaszkodó ember jelzőjévé vált.

[ TARTALOM ]

 

Mit tudunk a kesztyűviselet múltjáról?

A kesztyűviselés az ókorban nem volt általános. Xenophon arról tudósít, hogy a perzsák télen kesztyűt hordtak. A görögök egyes munkákhoz viseltek kétujjas kesztyűt, cheirideszt; amikor Odüsszeusz hazatér, apját kertészkedés közben találja: az öreg Laertész kesztyűt visel. Az athéni ínyencek viszont kesztyűben étkeztek. Általában azonban mind a régi görögök, mind a rómaiak a téli kesztyű viselését is nőiesnek találták.

Az antik kultúra összeomlása után a kesztyűt, mint a hatalom és méltóság egyik jelvényét, a főpapság menekítette át a középkorba. A püspök szentelésekor gyűrűt, pásztorbotot és kesztyűt kapott. A királyok, nemesek és főpapok selyemből vagy bőrből készült, drágakövekkel kivarrott kesztyűt viseltek. A lovagkorban a kesztyűt az invesztitúra, a hűbérbeadás, a magasabb hivatalba iktatás jelvényének tartották. A lovagok kihívás jeléül ellenfelüket arcul ütötték kesztyűjükkel, vagy - finomabb formában - a kesztyűt lábuk elé dobták. Ha az illető lovag a kesztyűt felvette, akkor az azt jelezte, hogy a harcot elfogadja. Schiller A kesztyű című balladájában megtörtént eseményt dolgoz fel, csak a cselekményt helyezi át Spanyolországból Franciaországba I. Ferenc udvarába. A király és az udvar előkelői állatviadal nézésére gyűltek össze, amikor egy szép és elkényeztetett hölgy vadállatok porondjára ejti le fél kesztyűjét, s gúnyosan arra szólítja fel hű lovagját, hogyha annak csakugyan olyan forró a szerelme, mint ahogy állítja, hát hozza fel a kesztyűt. A lovag habozás nélkül leszáll az arénába és anélkül, hogy haja szála meggörbülne, teljesíti a megbízatást. A szép Kunigunda kegyes mosollyal fogadja - a lovag azonban az arcába dobja a kesztyűt: "Nem kell a köszöneted, hölgyem!"

Speciális kesztyű a vastag, bivalybőr solymárkesztyű: csak a bal kézen viselték.

Úgy látszik, hogy a nők a 13. század előtt Európában nem viseltek kesztyűt. Később könyökig érő alkalmatosságokat szabtak maguknak vászonból. A kesztyűviselés fénykora a 16. század volt, ekkor már a hölgyek és urak egyaránt finom, vékony bőrből készült, illatosított kesztyűt viseltek. Hozományjegyzékek, arcképek tanúsága szerint Magyarországon a 16. században általános divat volt a nemességnél, de a 17. században már minden társadalmi réteg viseletéhez hozzátartozott.

Párizsban már 1190-ből tudunk kesztyűkészítő céhekről, Magyarországon a legrégibb adatunk a 14. századból való. A kötött kesztyűk készítői a harisnyakészítőkkel tömörültek közös céhekbe.

[ TARTALOM ]

 

Mióta divat a gomblyukvirág?

Már Casanova is említi a férfikabátra tűzött virág divatját, arról azonban nem szól, hogy ezt a gomblyukba húzták volna.

Egy mendemonda szerint 1837-ben az angol királyi udvarban történt, hegy Viktória királynő jegyesét, Albert herceget egy szál virággal ajándékozta meg. Albert nyílást vágott hajtókáján, és azon behúzta a virágot.

Egy másik változat is van.

Napóleon 1802-ben alapította a Becsületrendet, melynek jelvénye egy vörös szalagocska volt a gomblyukban. A rend - 40 ezer tagja lévén - egyáltalán nem volt zártkörű testület. Mégis a dendik egy-egy szál szegfűt oly mélyen behúztak gomblyukukba, hogy csak kis sáv látszott belőle, vagyis viselőjét bárki a becsületrend birtokosának hihette.

[ TARTALOM ]

 

Ki találta fel az esernyőt?

I. e. 860-ból a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felérik az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja. Európában a 16. század során tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni fedéllé szürkül. Az európai ősesernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált.

A 18. század közepén jelent meg Londonban Sir Jonas Hauway; ő az esernyő prófétája volt. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket. Felbérelték az akkori "huligánokat", hogy tüntessenek ellene. 1750-től kezdve, harminc éven át sétált Sir Jonas esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő. Megszokták, viselik, használják - és elvesztik azóta is...

[ TARTALOM ]

 

Miért kockás a skót népviselet?

A jellegzetes skót népviselet csak a skóciai Felföld, tehát nagyjából az ország hegyes, északi fele lakosságának sajátossága. Részei: zubbony, térdig érő "szoknya", térdharisnya, a plédnek nevezett hosszú takaró, a vállon átvezetve és csattal megerősítve, továbbá az övön függő, szőrmés bőrerszény, végül lapos szövetsapka.

A kilt - amit szoknyának nevezünk - eredetileg a test köré csavart szövetdarab, amely hónaljától térdig ért; csak az utóbbi 2-300 évben lett szoknya alakja. Az igazi skót kilt most sincs összevarrva; az egymásra hajtott széleket biztosítótűvel tűzik össze. Ez az ősrégi viselet a múlt század folyamán megszűnt népviselet lenni a szó szorosabb értelmében. Most csak parádés alkalmakkor viselik, főleg a birtokos nemesurak és kíséretük, mint a régi nemesi nemzetségek, a clanok képviselői. De ez a hadsereg skóciai ezredeinek egyenruhája is.

A skót pléd és kilt legszembetűnőbb jellegzetessége a tarka kockás mintázat. A kockás szövést igen régóta használják a szövet díszítésére; már a bronzkorban is viseltek a leletek tanúsága szerint kockás ruhát. A skót kockaminták különféle változatai nem önkényesek, hanem ősi hagyományok alapján egy-egy nemzetség ismertetőjelét adják. Olyasmi ez, mint a címerhasználat. A clanok tagjai tiltakozhatnak az ellen, hogy kockamintájukat, a tartant, olyanok viseljék, akik nem tartoznak - legalább leányágon - a clanba. A modern textilgyártás a történelmileg hiteles tartanok mellett természetesen egy sereg más változatot is létrehozott, de ezek a szakértő skótok szemében - semmitmondóak.

A tartanok, skótkockás - vagy ahogy nálunk németesen nevezték "sottis" - kelmék európai elterjedése a múlt században kezdődött, Walter Scott rendkívül népszerű regényeinek hatására, majd egy királyi és egy császári hölgy példája hozta divatba a kockás női ruhát, kendőt. Viktória királynő szívesen tartózkodott skóciai, ballinderry-i kastélyában, a fiacskáit gyakran bújtatta skót viseletbe, maga pedig kockás sálba burkolózott. Természetesen a Stuart-clan tartanját viselte, mert bár leányágon és jó távolról, de a Stuartok királyi családjának leszármazottja volt. Sokkal több skót vér csörgedezett azonban a szép francia császárné, Eugénia ereiben. Apja - elszegényedett spanyol főúr - egy gazdag skót kereskedő lányát vette el feleségül. A divatdiktátor hírében álló császárné szívesen szabatta utcai ruháit skótkockás szövetből.

[ TARTALOM ]

 

Honnan származik az anorák?

Az anorák az eszkimók viselete. A fóka- és medvebél csíkonként összevarrva pompás halászkabát-anyag. Hasonlít a plasztikhoz, csak erősebb. A zubbonyokat rénszarvasbőrből varrják. Ingszabásúak és csuklyásak. A karöltőbe éket eresztenek, hogy a kar szabadon mozoghasson. A csuklyát is jó mélyen beékelik a zubbonyba. A csuklya nyílását és az ujjak alsó szélét farkas- vagy kutyaprémmel szegik körül, így szorosabban zár, és a szél nem fúj be. Van, ahol a zubbony alsó széle is prémszegélyes. Így fest az igazi grönlandi eszkimó anorák.

[ TARTALOM ]

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.